Tomboló végíTÉLet

Matematikailag majdhogynem levezethető és empirikus áhitatba áztatott agysejtjeimmel nyugodt lelkiismerettel kijelenthető, hogy a legtöbb arcnak a következő stoppos sztori egy kisebb rémálom lett volna, ám nekem egy nagyon kellemes és kalandos élmény lett. Sőt, a következő történet talán életem egyik legnagyobb kalandja volt. Azért is poén az egész, mert 2005-ben kezdtem el stoppolni, szeptemberben, s rögtön pár hónap múlva megtörtént életem egyik legfaszább élménye - ekkor még zöldfülűként. Történt ugyanis, hogy az év utolsó előtti napján szerettem volna elstoppolni szeretett nagyanyámhoz.

Igen ám, csakhogy aznap az időjárás kicsit sem volt átlagosnak mondható. Mi több, eszméletlen nagy téli hóvihar volt. Kint az országúton csak a hóátfúvásokból állt a világ és tíz méternél tovább nem lehetett ellátni. Nekem ennél nem kellett több ahhoz, hogy elinduljak egy jó kis stoppolásra, de akkor reggel tízkor még én sem tudtam, hogy csak este hét órára fogok beérkezni a célomba, ami mindössze tizennégy kilométerre (!) volt a kiindulási pontomtól. Huh, ahányszor eszembe jut ez a nap, nagyon kellemes érzés tölt el és mindig visszasírom. Bárcsak lehetne megismételni minden hónapban legalább egyszer! De nem lehet. Ezért is mesélem most itt el.

Tehát sapka, sál, kesztyű - tartja az ősi apacs mondás. Nekem meg csak sapkám volt. Szerintem sapka akkor volt rajtam utoljára, de ezt csak margóra jegyzem meg. Üsse kő, pár textil darab ide vagy oda, nem omlik össze a világegyetem. Persze pár órával később kis híján összeomlott az egész, ugyanis eszement nagy káoszban találtam magam az út szélén.

Pár perc hóviharban stoppolás után az első fuvarom egy háromszereplős család volt. A hátsó ülésen utaztam egy hat éves kissráccal, ami még hagyján (húsz másodpercenként szajkózva: “Apaaa, ki ez a bácsiiii?”), de alig negyed óra múlva már kint álltunk a hóban a behemót apjával, mert mindenhol árokban fekvő autók voltak, ráadásul egy busz is ott vesztegelt a nagy fehérségben. A böszme sofőrrel kiszálltunk hát segíteni, két-három autót sikerült egy óra alatt kimenteni és visszatologatni az úttestre, de hiába minden, vissza kellett fordulnunk. Járhatatlan volt az út további része. Azt a kemény kettő vagy három kilométeres távot tehettük meg mégegyszer hazafelé. Mondtam, hogy oké, kiállok a másik útra, ami szintén öreganyámhoz visz, csak az pár kilométerrel hosszabb lesz. Nem vészes. Kiálltam várni a nagy halat, de - eléggé érthető módon - alig volt forgalom, mert esküszöm a Szent Hüvelykujjra, azóta sem volt akkora hóvihar a környéken. Talán a 2013. március 15-én történt hirtelen hószakadás vetekedhet vele, amikor például emberek ragadtak bent az M1-es autópályán egész éjjelre (“Vedd fel a stoppost a hóviharban!  - Üdv. A Belügyminisztérium”).

Néhány perccel később megérkezett (vagy inkább csak siralmasan vánszorgott) a hideg orrom elé egy hófehér Jaguár Skoda 120-as. Egy fiatal srác vezette, akinek az arcán azt láttam, hogy valamiért ő is szereti ezt az ítéletidőt. Rögtön integetett, hogy szálljak be, mehetek vele. Még abban a percben felvettünk egy út szélén bicegő idősebb nőt is, aki két nagy tömött szatyorral a kezében próbált épp túlélni, majd bevágódni a hátsó ülésre. Cammogtunk, robogtunk, semmit nem láttunk az úton. Nagyon durván befújta a tönkölyliszt hó az úttestet. Megrekedt autók voltak körülöttünk mindenhol. Megtettünk 9 kilométert nagyjából két óra alatt (!), mely során ismét segítettünk minden jöttmentnek kikeveredni az árokból. Így megy ez humánus berkekben. Haha.

Eljött az utolsó falu, melyből egy 6 kilométeres, szinte nyílegyenes út vezet az öreganyámhoz. Itt már erősen kezdett sötétedni, lévén, hogy nem igazán volt aznap kék ég vagy holmi naplemente, csak az istenverte hóvihar volt, annak kötelező sötétségével együtt. Az északra vezető utakat ráadásul már lezárták. Két választásom maradt: vagy fejbe lövöm magam és ott pusztulok el helyben, vagy legyaloglom a maradék hat kilométert a lezárt, hófedte úton. Remélem nem kell leírnom, hogy melyiket választottam. Most jött csak az igazán izgalmas része az egész tripnek.

Talán a természetben való önmegtalálás miatt szeretem az ehhez hasonló különlegesebb stoppolásokat, amikor kicsit a természeti erőkkel is dacolni kell, még akkor is, ha nem egy tomboló tájfunról vagy fatális földrengésről van szó. Nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy simogassa a búrámat a nagybetűs Természet. Így vagy úgy, de érezzem, hogy igen, még létezik. Van. Hulljon a lefagyott fülcimpámra a hó, legyen az akármilyen hideg vagy nedves. Néha ázzak bőrig. Égjek szénné a napon. Fújjon le az útról az erős szél. Kéküljenek meg az ujjbegyeim akár megfagyásig. Csak valahogy simogasson meg, újra és újra, valahogy súgja meg, hogy létezik.

Eleinte még csak félsötétben, földönkívülien kéklő úton kellett gyalogolnom a majdnem másfél méteres hóban. Mindezt úgy, hogy mellettem elesett gépjárművek voltak betakarva a hóval, ráadásul láttam egy mentőautót is, beborítva nyakig - ki nem találnád, de - hóval. Amikor már teljesen besötétedett és csak a havat láttam halványan fényleni, akkor véglegesítettem magamban, hogy kurvára élvezem azt, ami most történik velem. Ott állsz két falu között, épp csak kilátsz a hóból, mindened havas vagy vizes, mégis nevetsz az egészen. Kell ennél több? Persze nem úgy van az, hogy én leírom ide a receptet, aztán valaki elolvassa és hoppáré, hirtelen megérti miről beszélek most. Át kell élni, ott és akkor. Nincs mese.

Az utolsó kétszáz méter különösen emlékezetes maradt. Már majdnem elértem a falutáblát, sikeresen legyalogoltam a hat kilométert a hóban, amikor mögöttem zajt észleltem. Ahogy hátranéztem, a szemembe világított egy istentelenül nagy fény. Aztán ez a fény egyre intenzívebb lett és mellé lassan egy tompán kerregő-kattogó hang is párosult. Kiderült, hogy megjött a felmentő sereg, de nem is akármilyen. Egy rusnya Zetor traktor mászott elő a hófalból, három darab mosolygó kisfiúval a fedélzetén. A legidősebb vezette, aki lehetett vagy 16 éves, de nem több. Hinnye, sosem gondoltam volna, hogy - bár élveztem a porcukorban hóban való eszement jetiskedést - ennyire örülni fogok három virágarcú kisgyereknek, akik egy traktorral pöfögnek be a jelenetbe. Most is elmosolyodom, ha rájuk gondolok. Nem azért örültem nekik annyira, mert szükségem lett volna a maradék távon fuvarra, hanem pusztán azért az abszurd jelenetért, amikor idegen arcok a teljesen hófedte sötétségben egymásra néznek és megörülnek. Mondták, hogy másszak fel, bevisznek a faluba. És felmásztam vígan. És bevittek a faluba. És egészen a nagyanyám házáig vittek. És boldog voltam, mert kurva jó nap volt. Életem talán egyik legjobbja.

beforeyousnap@gmail.com