Június 8 - kedd - München - 622 km - [Deus Ex Machina Day]

 

Az alábbi olvasmányt főleg azoknak ajánlom, akik örökös kételkedők és nem hiszik el azt sem, hogy meg lehet tenni 622 kilométert mindössze 13 óra alatt, na és persze ami a legfontosabb, hogy mindezt stoppal, egymagam. Ha engem kérdeztek, csak annyit mondok: brrraagghh.

Nincs mese, reggel 06:20-kor keltem, ami valljuk be, nem számít túl korai időpontnak, ha az ember Münchent célozza meg stoppal, egyetlen egy nap alatt. Csakhogy ekkor én még úgy terveztem, hogy ezen a napon mindössze Bécsig megyek el és onnan majd csak szerdán indulok neki Németországnak, úgy, hogy estére odaérjek Münchenbe. Ezúttal is kiderült, hogy az Élet nagyobb rendező. Talán még Danny Boylenál és Stanley Kubricknál is nagyobb. De térjünk vissza a kedd reggelhez. 07:20-kor már kint voltam az utcán és a Depeche Mode zenélt a füleimnek. Pár perc múlva kint álltam a szokásos hazai stoppos helyemen és 5 perc után már befékezett nagy hévvel a legelső fuvarom, egy ezüst Felícia, benne pedig egy 60 körüli huszárbajszos figura.

 

A kezdés

 

Úgyhogy rögtön intett, hogy jöhetek, A-ig elvisz. Alapból rühellek itt stoppolni, de most gondoltam üsse kő, lesz ami lesz. Ez a falu durván 11 kilométerre van D-től, de úgy éreztem, mintha fél napig jöttünk volna ezen a kis szakaszon. A fő oka ennek az volt, hogy az úriember, aki felvett, folyamatosan nyomatta a politikai sódert, hogy így kommunisták, úgy szocik, meg így Csehszlovákia, meg úgy Trianon. Szörnyű, hogy ilyenkor nem mondhatja azt az ember, hogy figyeljél már, hagyd abba, nem érdekel a megrögzött hülyeséged. Úgyhogy inkább takarékra raktam magam és még csak nem is bólogattam. Aztán egyszer csak elkezdett kioktatni, hogy milyen módon stoppoljak, mert hogy nem lehet ám azt akárhogyan. Na, mondom magamban, ha pont te fogsz engem kioktatni hogyan kell, akkor hanyatt dobom magam. A végére már nem tudom miképp jött fel ilyen téma, de azt panaszkodta, hogy utálja, ha valaki nem mondja meg a teljes nevét, pedig esküszöm tőlem meg se kérdezte. Addig a másodpercig. Miután "ravasz róka koma" arckifejezésével megkérdezte a nevemet, én poénból direkt is csak a keresztnevemet mondtam neki. Erre ő mondja, hogy miért ilyen ez a világ, hogy milyen mocskos dolog ez, ha valaki nem mondja meg a teljes nevét, ha kérdezik őt. Én meg magyarázom neki, hogy barátom, talán lehet, hogy azért, mert épp semmi közöd hozzá, hogy hívnak. Legvégső passzusa az volt, hogy bizony a művészeteket hanyagolni kell, mert ott csak úgy tud érvényesülni az ember, ha b_zi (bocs, de ezt így mondta, nem akarok rajta szépíteni). Úgyhogy ennyit erről a csókáról, akitől csak annyira lett jó kedvem, mint a Titanic kapitányának attól, hogy megtudta, jéghegynek ütközött a hajója.

 

 

08:00 körül rakhatott ki az említett falu egyetlen benzinkútja mellett, mégpedig a falu végén. Ez technikailag elég jó hely, de valamiért itt nem annyira szeretek stoppolni. Itt se telt el 5 perc és meg állt egy kinézetre hasonló kaliberű hatvanas faszi, akivel már jobban el lehetett beszélgetni. Ő is kicsit beleélte magát a témába, miszerint építkezési telket venni X helyen jobb, mint Y mellett, de semmivel se rosszabb, mint Z helyen. Azonban az előző tag után ez már csak kellemes muzsika volt füleimnek. Még megtudtam azt is, hogy az unokáját vitte iskolába, mivel már korán megjárták az orvost, úgyhogy szegény kisgyerek még csak lógni sem lóghatott az iskolából. Nincs mese, ha menni kell, hát menni kell.

Szóval 20 percnyi Telkek és építkezések környékünkön című kiselőadás meghallgatása után megérkeztünk végre N. mellé, ahol kábé másfél perces séta után ott voltam a stoppos helyemen Győr felé. Itt olyan dolog történt velem, amire nem is nagyon találok szavakat, de ne aggódjatok, most nem fogom azt írni ide, hogy CSAK SZÓBAN tudhatjátok meg. Pedig végülis ide írtam. Miután kiálltam stoppolni, gondoltam csinálok pár fényképet, erre tessék, fentről küldtek nekem egy fényképészt. Ott ballagott nem szokványosan egy 40-50 körüli nőszemély. Pontosan velem szemben jött, úgyhogy gondoltam megkérem őt, hogy fényképezzen már le. Meg is történt, mármint a "felkérés" (hölgyem, szabad lesz egy táncra?). Odaadom neki a gépet, odaállok a táblához és kirakom a kezemet, mintha stoppolnék, így jó lesz, kattintson egyet. Én elmegyek tőle kábé 10 méterre, ő meg áll és fogja a gépemet. Én meg várok, hogy végre kattintson egyet, erre nézem... nézem... hát ez meg mi a... Nem találnátok ki mi történt. Ez a drága kedves alkalmi fényképész FORDÍTVA fogta a gépet és magát fényképezte le. Arra csak Győrben jöttem rá, a fényképeket nézegetve, hogy tényleg lefotózta magát. Akkorát még ember Győrben nem röhögött Tesco buszra várva, mint akkor én. Ott volt a (nem mindennapi) arca, full képernyőn. Ide nem rakom fel, de ha valakit érdekel, szívesen megmutatom neki.

A nagy fényképezkedés után ténylegesen nekiállhattam stoppolni, de itt se telt el pár perc és megállt egy rekedt hangú férfi, aki nekem valahonnan ismerős volt. Később kiderült, hogy valóban, ő már egyszer vitt engem valahova, de hogy hova, azt már egyikünk se tudta. Hiába, kicsi a világ. Most csak a hírhedt "halálkereszteződésig" tudott elvinni, úgyhogy ott kiszálltam és csináltattam a gépemmel magamról egy képet, amit most ide nem rakok fel. Ekkor már eléggé meleg volt az időjárás, pedig még csak reggel volt. A negyedik fuvarom egy tűzpiros Fábia lett, de csak pár kilométert vitt el. Vele nem dumáltunk sokat, mivel épp csak beültem, már szállhattam is ki. Itt valakik nagyban veszekedtek meg duhajkodtak az út szélén, a többire már nem emlékszem, csak arra, hogy kiálltam stoppolni.

08:38-kor állt meg a pénzváltónál egy huszonéves aranyos anyuka és a "Győrbe megyek" kurjantásomra már invitált is be az anyósülésre. Nagy meglepetésemre hátul két kislány ült, lehettek vagy 3-4 évesek, az egyik neve Fanni volt, a másikét nem tudtam meg. Állandóan azt akarták az anyjuktól, hogy rakja már be a "teknősbékát". Aztán be is rakott valamilyen népzenét, úgyhogy Győrig az szólt. Ők egyébként azért mentek Győrbe, mert a gyerekek oda járnak oviba. Az anyuka miután megtudta, hogy Münchenbe megyek stoppal, kissé meglepett arc után hozzátette, hogy ő is élt ott már 7 évet és szereti ezt a várost. Sőt, miután a prágai stoppomat is megtudta, elárulta, hogy ott is élt régen. Ő pozsonyi származású, a férje meg kassai. Na mondom a gyerekek meg Győrbe járnak óvodába, ez igen. Amikor megérkeztünk Győrbe és szálltam ki az Árkádnál a nagy körforgalom mellett, akkor utánam szólt az anyuka, hogy "Üdvözlöm Münchent!". Mondom oké, átadom.

 

Győr, Árkád, körforgalom

 

Mr. Nincsegycigid

 

 

9:10-kor már ott ültem a győri főpályaudvarnál található buszmegállóban, ahol az ingyenesen közlekedő Tesco busz óránként felszedi a gazdaságos cuccokra kiéhezett fogyasztókat, na meg persze néha egy-két elvetemült stoppost is, akiknek az M1-es sztrádára fáj a foguk. Ez a Tesco busz kivisz a Tesco-hoz (míly meglepő), ahonnan 5 perc sétára van az M1-es sztráda pesti és bécsi felhajtója egyaránt. Itt lehet stoppolni Pest és Bécs felé is, kinek mihez van épp kedve. Bár azért meg kell jegyeznem, hogy Bécs felé kicsit húzósabb, de aránylag biztonságosabb, Pest felé pedig veszélyesebb, viszont átlagban gyorsabban felvesznek. Szóval 9:30-kor megjött a Tesco busz és már úton voltunk a város széle felé. Itt megérkezés, majd egy kis sétálás következett a sztrádához.

 

M1-esre felvezető rámpánál

 

Dekkolás közben

 

10:08-kor már kint álltam a rámpánál WIEN feliratú táblával a kezemben. A nagy kánikulában jól jött néha egy-két felhő, de úgy igazából nem segítettek sokat. Bő 1 órás várakozás után megállt egy Télapó fílinges arc, de mivel a következő lehajtónál letért, ezért nem mentem vele, mert még csak egy benzinkúton se tudott volna kirakni. Itt már kicsit idegesítő volt a dolog, hogy istenért sem akarnak megállni az emberek. Pedig előző nap borotválkoztam, ráadásul bíztam a hupikék pólóm varázserejében. Aztán fél óra álldogálás és várakozás következett, amikor végre valahára egy Dacia állt meg. Mondta (na nem az autó, hanem a sofőrje), hogy mehetek Bécsig. Beszállás, üdvözlés, előre megköszönés. Úgyhogy már keményen úton voltunk Bécs felé, lassan-lassan megközelítettük az osztrák-magyar határt. Kiderült, hogy ez a Dacia igazából Renault, mert már felvásárolja egyik cég a másik alkatrészeit, satöbbi-satöbbi. A nevére már nem emlékszem, lehet, hogy nem is mondta, de a sofőr gyűjtötte a sörös korsókat. Mondta, hogy a BMW múzeumot majd okvetlenül nézzem meg Münchenben. Azt is elárulta, hogy Németországban, ahol dolgozik, ott a munkahelyen gond nélkül kivehetnek az automatákból egy sört és munkaidőben gond nélkül megihatják. Ám ekkor bevillant az agyamba egy szócska, ami nem is annyira kicsi: Németország. Hát nem oda tartok én is? Dehogynem. München Németországban van, ez a csávó meg oda tart. Hegyeshalomnál meg kellett állnia matricát venni, úgyhogy kiszálltam én is, majd megragadtam az alkalmat lekapni a járgányt, amivel tepertünk a sztrádán. Ekkor már az is eszembe jutott, hogy szemtelen leszek, és megkérdezem tőle, hogy elvinne-e legalább egy darabig.

 

A verda, amely Linzig repített, csekély 310 km erejéig

 

Aztán már látom, hogy jön vissza a kocsihoz, úgyhogy beszálltunk és elindultunk. Ekkor előjöttem a frissen kiötlött tervemmel, miszerint megkérdezem, hogy mégis hova megy pontosan. Ő mondja, hogy Ingolstadtba megy, ami egy Münchentől 80 kilométerre északra fekvő város. Hát mondom oké, jobb se kell ennél, de miután megtudtam, hogy nem Münchenen keresztül megy, hanem Linznél feltér Passau felé, egy kicsit elszomorodtam. Ám tagadhatatlanul stoppos énem azon kezdett tanakodni, hogy bevállaljam-e legalább az A1-es sztrádán a Linzig tartó szakaszt ezzel az arccal, aztán meg lesz, ami lesz, majd meglátjuk. Mint láthatjátok, így történt. Tehát nincs mese, megbeszéltem vele, hogy Linzig elvisz, mégse megyek Bécsbe. Erre ő meg volt lepődve, hogy húha, ez nem semmi, csak így irányt váltani, ráadásul ekkora léptékben. Először én is vaciláltam, hogy meg merjem-e csinálni, de mint utólag láthatjátok (na most még azért nem, de majd ha végigolvastátok az egészet), hogy bizony megérte. Szóval Bécs helyett Linz lett a cél. Majd itt állítólag kirak engem egy benzinkúton. és innen stoppolok tovább München felé. Így történt, s még 14:00 előtt kirakott engem a linzi letérő előtt egy gigászi kamionos-benzinkutas pihenőhelyen. Mögötte volt még valahol Burger King és mindenféle nyalánkság, de nem akartam húzni az időt kajálással, meg hasonló úri dolgokkal, elvégre még ma Münchenbe akartam érni. Itt megkérdeztem pár magyar kamionost, hogy merre mennek, de mindegyik csak a másikra tudott mutogatni, hogy ő Salzburgba megy, ő emide, ő meg amoda. Nekem ugyanis Salzburgba kellett volna a fuvar, vagy ami annál is jobb, egyenesen Münchenbe. Ám a kamionosok nem mehetnek be München területére, úgyhogy hagytam is a fenébe őket, kiálltam a pihenőhely legvégére stoppolni.

Itt következett 2 órás kegyetlenül lestrapáló veszteglés, ugyanis senki sem akart megállni. A röhej az volt, hogy tele volt rakva "tilos behajtani" táblával a hely, de ki az a kretén, aki szembe jönne a sztrádán aztán ide akarna behajtani? Na, még ha ez meg is történik, akkor mit segítene ez a sok tábla azon a szerencsétlen ámokfutón? Majd pont megáll és visszafordul, nem? Valaki ha tudja, magyarázza már el. Előre is kössz. Szóval egy ritka rossz langyos sör és egy karamellás croissant elfogyasztása után nem történt itt semmi különös, úgyhogy kínomban már fotózni kezdtem a veszteglésemet. Jöjjön hát ebből egy kis válogatás:

 

Nehajcsábe'

 

Fíl dö szánsájn - a linzi letérő előtti parkolóban

 

Palotani, kastélyni, várni... (még hozzá sokat)

 

16:00 felé járt az idő, amikor úgy döntöttem, hogy kicsit hátrébb állok pár métert, mivel ott lassabban jöttek az autók és legalább az a másik feljáró (amit nem láthattok a képeken) nem zavart be nekem, mivel onnan elég gyorsan jöttek az autók, ráadásul hirtelen. Ekkor már kétszer is átgondoltam az életem, háromezerszer is átsiklott az agyamon a stoppos aranyszabály, miszerint "mindig van valaki, aki felvesz", aztán már a maradék sörömet is megittam, kikáromkodtam magam minden nyelven, amit csak ismerek. Aztán végre megállt egy szürke mikrobusz, benne két fószer. Kérdezték merre megyek, mondom Salzburg vagy München, de ők csak Welsbe mentek. Nem akartam Mozart szülővárosát meglátogatni, meg hát annyira Örömóda fílingje se volt a helyzetnek, de Salzburg útba esett München felé. Aztán még hárman megálltak és ők is Welsbe mentek. Mondom ilyen nincs, két óra emberpróbáló tökölés után végre négyen is megállnak (ezek közül egyik egy fekete hajú Pamela Anderson) és mindegyik ugyanoda megy, azaz Welsbe. Aztán szavaim meghallgattattak és végre valahára megállt egy fekete BMW kombi, benne egy vörös hajú arc, aki rögtön kérdezte, hogy merre megyek és én mondtam, hogy Münchenbe. Intett, mondom oké, repülök rögtön a pakkjaimmal az anyósülésre. Beszállás, megköszönés, szokásos rutin kérdések és válaszok. 40 fokos kánikula után nem volt a legkellemesebb beszállni az agyonlégkondizott autóba (tényleg már csak a jégcsapok hiányoztak a műszerfalról), de ekkor már ez is mindegy volt, csak végre haladjunk. Megbeszéltük, hogy elvisz a német-osztrák határig, ami már ugye Salzburg után van. Pont a határon fog kirakni, mivel utána Németországban már délnek tart majd. Ennél nekem jobb se kellett, úgyhogy meg is egyeztünk ebben. Az út kábé 1 órás volt, mert tartottuk a 130-as tempót. Persze néha le kellett lassítani, mint például egy balesetnél, ahol frissen lángolt egy autó és épp akkor jöttek ki a tűzoltók. Egy gyönyörű tó mellett is elmentünk, bár kissé párás volt az idő, szóval nem lehetett teljességében gyönyörködni benne. A csávó jól tudott angolul, úgyhogy nem volt gond elbeszélgetnünk. Ráadásul az elején igen csak hardcore témába vágott, mint például Magyarország és a gazdasági válság, Görögország EU-s bajai, Németország helyzete EU-ben, úgyhogy igen csak oda kellett figyelnem. Aztán még a német kocsikról is beszéltünk, meg hogy hol jobb a sör, Németországban vagy Csehországban. 16:57 körül járhatott az idő, amikor végre megérkeztünk a német-osztrák határra, pontosabban a pihenőhelyre, ahol elbúcsúztunk és kiszálltam a kocsiból.

 

Német-osztrák határon, ahol a vörös hajú tag kirakott

 

Áttekintés a másik oldalra (sok-sok török kamion)

 

MÜ táblával a német-osztrák határon

 

Ha hiszitek, ha nem, alig csuktam be a BMW csillogó ajtaját, anélkül, hogy kiraktam volna a kezemet, rögtön megállt egy tejfehér terepjáró, benne egy szimpatikus fiatal német katona. Kiszólt németül, hogy hova megyek, mondom München-be. Ő meg Innsbruckba, úgyhogy ennyit erről a fuvarról. Hiába, túl szép lett volna, ha ilyen gyorsan megáll valaki és még ráadásul Münchenbe is megy. Kis fotózgatás után kiraktam a táblámat és ismét egy gyors fuvarfogás következett. Abban a pillanatban még nem tudtam, hogy ezen a müncheni stoppos utamon ez lesz a legextrémebb fuvarom, egy vallási fanatikus személyében. Szóval megáll a gyöngyházszínű kocsi, kiszáll mosolyogva az arc és odafut gyorsan az anyósülés ajtajához, hogy kinyissa és elrakja onnét a bazinagy kék hűtőládát (amiről utólag kiderült, hogy nem a veséimnek kellett). Csak hogy jobban el tudjátok képzelni, a külsejéről azt kell tudni, hogy szinte ugyanúgy nézett ki, mint Sólyom László, tehát ugyanaz a deres haj és mellé még beszédhibája is volt, nem is akármilyen. Látszott rajta, hogy nagyon örül, hogy felvehetett engem. Beültem az ülésre, de valami furcsa dimbes-dombos felületre, amiről aztán kiderült, hogy ülésmelegítő, de ilyen 40 éves NDK-s cucc lehetett.

Innentől kezdve félig németül, félig pedig angolul beszélt, de mindezt annyira sejpítve és beszédhibásan, hogy alig tudtam megérteni miről beszél. Ami a legdurvább az egészben, hogy egész úton úgy nyomta a gázpedált, hogy 2 másodpercenként (nem vicc!) rátaposott, szóval nem szépen folyamatosan nyomta, ahogy azt igazából kellene. Nagy pechemre azt hitte, hogy dodgem autóban ül, de mondom magamban egye fene, csak menjünk már, haladjunk végre München felé. Hálistennek nem vagyok az a rókázós típus, de ettől a vezetéstől tuti kidobtátok volna páran a taccsot. Abnormális. Aztán miután közli, hogy nem nagyon tud angolul, szentimentális hangnemben megkérdezi tőlem, hogy járok-e templomba? Erre elkezdi, hogy így Jézus, úgy Jézus, meg hogyha ő nincs, akkor most engem se vett volna fel. Gondolkodtam rajta, hogy poénkodjak-e azzal, hogy Allah fanatikus vagyok vagy valami hasonló, de inkább letettem róla. Inkább szépen lassan elmondtam neki, hogy valóban igaza van, szóval én is egyetértek azzal, hogy valami isteni erőnek köszönhetjük azt, hogy most pont itt, pont most, pont ebben a formában itt vagyunk.

Csak épp abban nem vagyok biztos, hogy ezt az isteni erőt Jézusnak, Allahnak, Buddhának, Kovács "Mitugrász" Jánosnak vagy akármilyen reményfosztott alkoholisták által kitalált Ikszipszilonnak hívják-e. Némi sértődöttséget fedeztem fel a tekintetén, gondolom azért, mert nem vágtam neki rá, hogy "igen, minden misén az első sorból hallgatom valamelyik pedofil pap bormámoros szónoklatát". Na, most lehet, hogy pár hitorientált és fanatikus templombajárót megállítottam a tovább olvasásban, de üsse kő, fő az őszinteség. Egyébként meg ne gondoljátok ebből a pár mondatból, hogy jómagamnak nincs meg a "saját vallása". Dehogyisnem. Sőt, az én vallásom mondanivalója talán annál is inkább a helyén van, mint akármelyik tömegrobbantgató vagy másokat máglyán megégető vallásnak az "eszméje". Ezt a vallást nem egy templomban vagy egy nagyon vastag könyvben találjátok meg. Ez a vallás a fejemben van és azokban a tettekben, amelyek minden nap megnyilvánulnak valahol. Tömören miről is szól? Hát mondjuk arról, hogy becsüld meg a másikat, ne azon legyél állandóan, hogyan árthatnál neki vagy hogyan tudnád őt bántani. Persze a túlzott nyájasság és seggnyalás se a legjobb megoldás, válaszd inkább az arany középutat, legalábbis próbáld állandóan megközelíteni, még ha néha más irányba is térsz tőle. Ezzel véletlenül sem azt akarom mondani, hogy légy átlagos szürke egér és ne próbálj semmi egyedit és maradandót alkotni. Légy kreatív, hidd el nekem, hogy a kreativitás fél egészség. Ne legyél elvakult a saját kis vallásoddal és ne közösíts ki senkit, akinek épp nem lóg a nyakában egy kereszt vagy egy jing-jang jel. Próbáld megismerni a másikat, mielőtt végleg leírnád magadban. Szerintem nem a bőrszíned vagy a bizonyítványod mondja meg igazán, hogy ki is vagy valójában. Ami a legfontosabb, hogy őrizd meg a humorodat, feltéve ha van egyáltalán. Biztos vagyok benne, hogy van, csak még lehet, hogy nem jöttél rá, hol is keresd. Igyekezz megismerni a világot, ne hagyd, hogy ő ismerjen meg hamarabb.

De inkább térjünk vissza a vallási fanatikus autójába. Miután abbahagyta a hittérítést, már csak azt beszéltük meg, hogy hol fog engem kirakni. Ez a hely már csak kábé 20 kilométerre volt Münchentől. Úgyhogy elbúcsúzkodtunk és még le akartam fotózni őt a szokásos sofőrfotó erejéig, de nem engedte, úgyhogy legalább arra megkértem, hogy fotózzon már le engem. Az autóban megtiltotta, úgyhogy kiszálltunk és ott kezébe adtam a masinát. Hát ő sem volt egy André Kertész, mert ahelyett, hogy lefotózott volna, nyugodt szívvel kikapcsolta az ujjával a gépet. Úgyhogy a fotóról ennyit. Inkább már nem kezdtem el megmagyarázni, hogy a másik az exponáló gomb. Elköszöntem tőle és mosolyogva már csak ennyit mondtam neki, hogy Jesus Loves You!

 

Az utolsó pihenőhely ahol kiszálltam, München előtt nem sokkal

 

Ugyanott

 

17:58-kor készült az eggyel fentebbi fotó, úgyhogy akkor már bőven ott voltam a pihenőhelyen, Münchentől már csak alig 20 kilométerre. Volt itt benzinkút is, vendéglő is, játszótér is, na meg egy rettenetesen nagy parkoló, főleg kamionosoknak. Megálltam pár magyar rendszámú kamion előtt, majd barátságosan megkérdeztem a bent tévéző és az ablakban lábukat lógató kamionosokat, hogy nem mennek-e Münchenbe, de aztán lassan világos lett számomra, hogy kamionosokkal itt nem sokra fogok menni, mert ők már csak a körgyűrűre mennek rá a legjobb esetben is. Vettem a benzinkúton egy méreg drága német szendvicset, egy tejszeletet és fél liter ásványvizet.

... és a kislánya/kisfia

 

Szóval úton voltunk Bajorország fővárosa, az az München felé. A kisgyermek aranyos és kedves volt, azt leszámítva, hogy állandóan galambokat eregetett, de ekkor már ezt is kedvesen fogadtam, ekkor már minden mindegy volt, csak érjünk oda. Azt mondjuk nem tudtam eldönteni, hogy az anyósülésen ülő gyerek fiú volt-e vagy lány. Kérdezte a csaj, hogy melyik országból jövök, na meg azt is, hogy mit keresek itt Münchenben, de azt, hogy mit válaszoltam neki, már magam sem tudom. A kisgyerek tényleg barátságos volt, mert mindig hátrafelé kukucskált és mosolygott. Aztán amikor beértünk Münchenbe, az anyuka elkezdte ajánlgatni a helyeket, hogy nézzem meg ezt, nézzem meg azt. Nymphenburg kastély, Angol kert, Olimpia park. Ekkor még nem tudtam, hogy ebből nem lesz semmi. Na, de mindjárt megtudhatjátok, hogy miért is írom ezt. Amikor már majdnem ott voltunk a kiszállási helyemen, a kisgyerek az idei foci VB "himnuszát" (K'naan - Waving Flag) kezdte el énekelni kifelé az ablakon, aminek igen csak megörültem, mert jó ez a szám és mintha csak nekem énekelte volna, hogy végre megérkeztem Münchenbe. :]

Alig múlt el 21:00 és kiszálltam a Hohenzollernstraße-n. Az anyuka azt hitte, hogy innen még metróval akarok tovább menni, mert amikor kiszálltam, fél percére rá már dudál a fekete autó az utca másik felén (ők voltak azok), hogy másik irányba van a metró. Mondom oké, de már helyben vagyok, úgyhogy csókollak Benneteket és köszi mégegyszer, örök hálám, bye-bye!

 

Végre Münchenben

 

Itt már erősen sötétedett

 

Villamosra várva (amire aztán nem szálltam fel)

 

Ekkor már megállapíthattam, hogy sikerült 1 nap alatt elérnem Münchenbe, sikeresen megtéve a 622 kilométeres távot 13 óra alatt. Nem volt egy könnyű falat, de sikerült, itt vagyok a szállásom előtt, végre bemehetek, lezuhanyozhatok, bemehetek még a városba kajálni egy nagyot. Erre tessék, miután bemegyek a recepcióra, kiderül, hogy NINCS EGY SZABAD SZOBÁJUK SEM. Mondják, hogy menjek át a szomszédba, van ott valamilyen hotel, hátha ott van üres hely. Csalódottan átballagok a másik helyre, ahol egy fiatal srác és egy csaj fogad a recepción, de mondják, hogy éjjelre már teltház van sajnos. Mondom ilyen nincs, mintha csak rémálom lenne. Átstoppolok több országon át és ezt kapom, hogy egy fránya szobát se lehet kivenni. Egyszer csak lejön a recepcióra egy akcentus alapján full amerikainak hangzó vendég, aki elkezd velem üzletelgetni, hogy ő kiadja nekem a szobáját. Úgy nézett ki, mint Leonardo di Caprio, csak egy kicsit nagyobb darabban és szőkés barna hajjal. Aztán kérdezem a recepcióst, hogy ugye nem azt akarja nekem mondani, hogy egy szobában aludjak vele? Erre megnyugtatott, hogy nem, ő csak lefoglalt pár szobát és most felszabadult neki pár, úgyhogy kiadja olcsóbban, így mindenki jól jár. Tudjátok mennyi volt akkor az olcsóbb ára a szobának 1 éjszakára ebben a kínaiakkal teli hotelban? Nagyjából 80 000 HUF. Tehát innen kezdve teljesen mindegy volt, hogy van-e üres szoba, mert ennyit akkor biztos nem pengettem volna ki egy búbánatos szobáért. Majd a jenki hozzáteszi, hogy "you look adventurous", aztán azt mondja, hogy bevállalhatnék egy éjszakát a vasútállomáson valamelyik hajléktalan szállóban. Mondom köszi, de azt most kihagyom. Úgyhogy megkérdeztem a szimpatikus recepciósokat, hogy stoppal jöttem messziről, nem tudnának-e nekem összetelefonálni valamilyen szállást? Felhívtak pár helyet, de sehol sem volt egy üres szoba. Nagy tanakodás után megdumáltam velük, hogy itt maradok a recepción és leülök a szálloda vendégeinek kirakott kényelmes kanapéra. Ami a lényeg, hogy itt leszek reggel 6 óráig, aztán lelépek. Nagy volt az öröm, már amennyire örülni lehet annak, hogy végig kell ülnöd egy idegen helyen az egész éjszakát ahelyett, hogy egy puha ágyban aludnál - miután lestoppoltál hatszáz kilométert.

Megbeszéltük, hogy elmegyek kajálni a városba és nemsokára visszajövök a recepcióra, úgymond beköltözni éjszakára. Mondták, hogy oké, de őket már ne várjam itt, mert jön a váltás és egy hölgy fog engem várni majd helyettük, de neki megmondják majd, hogy én jönni fogok. Oké, le van beszélve a dolog, elmentem hát kajálni az utcában lévő McDonald'sba.

 

Müncheni McDonald's, pusztítás után

 

23:00 körül járt az idő, amikor visszasétáltam a hotelba, annak reményében, hogy majd lecuccolok és végre leülök a seggemre. Bemegyek, látom még itt van mindig a két fiatal recepciós, de ott volt már az éjszakára ügyeletes recepciósnő is, egy 50 körüli vörös hajú nő személyében. Látom, hogy a fiatal srác mondja neki, hogy megjöttem és itt szeretnék maradni éjszakára. Erre csak rá kellett néznem a vörös hajú nőre és már akkor tudtam, hogy itt bizony én nem fogok maradni éjszakára. Nagyban integet a csávónak és rázza a fejét, hogy nájn, nájn, nájn... Hát, rég láttam ennyire unszimpatikus nőt, az beton. Kimentem a hotel elé és nem tudtam, hogy mi a búbánat lesz velem. Csak azt tudtam, hogy valamit ki kell találjak, mert azért az egész éjszakát még sem akartam átsétálgatni. Extra üzemmódba raktam az agyam és pörgetni kezdtem a gondolatokat, hogy milyen lehetőségek akadhatnának. Legvégül már csak egyetlen egy ötlet mutatkozott a legkézenfekvőbbnek: hazamenni, mégpedig most azonnal. Persze nem stoppal, hanem vonattal, mert ott legalább tudok egy kicsit pihenni. A lényeg már úgyis megvolt, mert elértem Münchenbe stoppal, ráadásul 1 nap alatt. Bár kissé lankadó orral, de visszamentem a recepcióra és megkértem a fiatal recepcióst (aki ekkor már civil ruhában volt, mert már indultak haza), hogy nézze meg nekem a vonatjáratokat München és Bécs között. Volt olyan kedves és gyorsan megnézte a neten. Rögtön közölte, hogy az utolsó vonat 23:40-kor indul és reggel 6 körül van ott Bécsben. Megköszöntem a segítőkészségét, a recepción vettem gyorsan két darab müncheni képeslapot és elindultam a legközelebbi metróállomáshoz.

 

Hohenzollernplatz, te csodás

 

Metróra várva...

 

... ami hamarosan meg is érkezett...

 

... és itt már rajta ültem

 

A legközelebbi metrómegálló a Hohenzollernplatz volt, úgy durván 6-7 perc sétára a hotel épületétől. Innen csak 4 megállónyit kellett metróznom a Hauptbahnhofig, a főpályaudvarra. Itt lázas jegyárus keresés, de ilyenkor már az összes be volt zárva. Megkérdeztem egy idős hölgyet, hogy hol tudnék itt venni jegyet Bécsbe, erre ő gyorsan odahívott két biztonsági őrt és megkérdezte tőlük helyettem is. Közülük csak a fiatalabbik tudott angolul, de ő mondta, hogy csak jegyautomatákból lehet jegyet venni. Erre odajöttek velem egyhez és az öregebbik elkezdte nyomkodni az alapján, amit mondtam, hogy hova szeretnék menni. Aztán mondom nekik, hogy inkább veszek a vonaton jegyet, lesz ami lesz, mert ki tudja milyen rossz jegyet vesznek nekem a balga rendőrök. Lassan indult a vonat, de az infopultnál még megkérdeztem, hogy melyik peronról indul, mondták rögtön, hogy tizenkettes. Ez az egész pályaudvar kábé úgy nézett ki, mint egy kisebb város. Volt itt minden, ami kellett: kajáldák, üzletek, ilyen-olyan szolgáltatások. Pesten a Keleti pályaudvar elbújhat mellette - persze nem szépségében. Most is nyitva volt még pár török kajálda, úgyhogy vettem pár cuccot a hosszú vonatozásra. Bementem még egy élelmiszerüzletbe innivalót venni, ahol az alábbi kép is készült.

 

Van, aki tudja miért...

 

Hauptbahnhofnál

 

InterRail jeggyel utazó kanadai lányok

 

Már csak pár percem volt megtalálni a tizenkettes peront, úgyhogy sietősre fogtam a dolgot. Felszálltam és kerestem az üres helyeket, de mindegyik kupé tele volt. Aztán egy 40 körüli hosszú szőke hajú hölgyemény mellett döntöttem, mert az ő fülkéjében még volt hely, úgyhogy befészkelődtem mellé. Vele még durván fél órát eldumáltam, de kevésbé volt jó angolból, úgyhogy kisebb-nagyobb nehézségek adódtak, de végülis megértettük egymást. Többek közt azt tudtam meg róla, hogy Németország legészakibb pontján volt nyaralni és most Linznél fog leszállni, ami durván 03:00 és 04:00 között lesz valamikor. A vonaton volt egy fiatal srác, aki teljesen úgy nézett ki, mint Harry Potter (mármint a film címszereplője). Minden egyes megállónál leszállt és csak azt láttam, hogy mint egy bolondgomba ide-oda járkál az állomáson. Vajon kit vagy mit kereshetett? Ezt már szerintem sosem fogom megtudni. Mivel nem aludtam el és ez a hosszú nap átnyúlott a következőbe, így itt nem ért még véget az utazás, úgyhogy a másodpercmutató kattogásával vezetem át a sztorit egyenesen a szerdai napba: tikk-takk-tikk-takk-tikk-takk...

 

 

Ez a lábam akar lenni a kabinban

 

 

Június 9 – szerda – München – Bécs – vonattal – [Gravity Day]

 

Becsekkolásra várva

 

A vonatról való leszállás után rögtön indultam Favoriten városrészbe szállást keresni, félig gyalog, félig pedig a 62-es villamossal, természetesen bliccelve, elvégre stoppos vagyok, kell a reggeli adrenalin. Itt ismerek 1-2 szálláshelyet, úgyhogy reménykedtem, hogy majd találok éjszakára egy szobát és kialudhatom magam. Nagy nehezen, csak a harmadik helyen sikerült találnom üres szobát, viszont azt is csak 09:00-től foglalhattam el, úgyhogy várnom kellett még csaknem 3 órát. Addig elmentem a belvárosba megnézni, hogy milyen az, amikor felkel Ausztria fővárosa. Aztán végre csak-csak elérkezett a várva várt időpont és becsekkolhattam a szobára. Itt végre lezuhanyozhattam magamról a másnaposságot és lefeküdtem pár órára aludni. Délután 4 körül felkeltem az ágyból és egy újabb zuhany és átöltözés után bementem a városba törleszteni egy régi adósságomat, melynek neve: Hundertwasserhaus. Aztán ezen a napon már nem történt semmi érdekes, csak bolyongtam összevissza a városban. Ennyit erről a napról.

 

Hearts and Minds

 

H building előtt

 

Utcazenész, aki a kérésemre sajnos nem tudott Nirvanát játszani

 

Egy utcán felejtett könyv - vajon hiányozhat valakinek?

 

 

 

Június 10 - csütörtök – Bécs – 180 km – [Homecoming Day]

 

 

Enkplatz

 

Stopposok üzenetei a benzinkútnál

 

Esőre várva

 

 

Irány Győr

 

Laci a fuvaros, vezetés közben

 

 

Itt már a győri plázában, bekajálva, készen a maradék kilométerekre

 

__________________________________________________________________________________________

 

X. év Y. hónap Z. nap - A tanulság

 

Kedves Emberek! Voltatok már úgy, hogy baromi rosszat álmodtatok, úgy tűnt, sosem fogtok felébredni belőle, de aztán felkeltetek egy nyugodt környezetben, ahol közel sem volt annyira rossz a hangulat? Van olyan ember, aki ha felébred egy álomból, akkor ebben a "rémálomban" éli tovább az életét. Pontosan abban, amelyikből nektek csak fel kellett ébrednetek. Annyi ember, annyi vallás, annyi filozófia, annyi ízlés és annyi pofon, hogyha az ember mindet előre kiismerné, nem lenne miért élnie. És (bár tudom, hogy éssel nem kezdünk mondatot) megragadom most az alkalmat, hogy leírjak ide egy mondatot: Ha visszapörgethetném az időt akárhová is, legyen az X. év Y. hónap Z. nap, mindent ugyanígy csinálnék. Az első másodperctől a legutolsóig. Szeretném, ha minden egyes boldog pillanat és minden egyes kegyetlen pofon ugyanúgy betalálna. Ehhez tartsátok magatokat. Viszlát legközelebb! :)

 

[created by 7/13]

 [beforeyousnap@gmail.com]

 

THE END