Hongkong egy izlandi szivárvány nyomában

Nem lehet elégszer hangsúlyozni: a stoppolásnál NEM LÉTEZIK intenzívebb, legtaglózóbb, zsigeri szintűbb utazási forma. Bárki bármit mond, ne higgyetek neki! Ezt ennél a sztorinál különösképpen fontos megemlíteni, akárhányszor is írtam már le vagy ejtettem ki a számon ezt a sznob kijelentést az elmúlt években.

Ott álltam Izland legdélibb településén, Vík szélén, s épp Höfn felé tartottam. Ez az út áthalad a híres Jökulsárlón nevű gleccsertó területén, ami azért izgalmas, mert itt szállingóznak bele a grandiózus Vatnajökull gleccserből leszakadt kisebb-nagyobb jéghegyek az Atlanti óceánba. Ha úgy tetszik, az ember élőben bámulhatja a globális felmelegedést. Ha szerencsés vagy, kiszúrhatod a jégtömbök körül szabadon úszkáló fókákat, akiknek érdemes odafütyülni egyet, de az sokkal valószínűbb, hogy ők fütyülnek majd rád. Ha még ennél is szerencsésebb vagy, akkor nem esik az eső és nincs köd, márpedig ilyenkor lélegzetelállító, ahogy a napsugarak megvilágítják az égszínkék vízben úszó kéklő jégtömböket, mögöttük pedig az óriási gleccsert. De ha még ennél is jóval szerencsésebb vagy, akkor most nem ezt a pixelgalaxist olvasod a képernyőről, hanem ott állsz és várod a fuvarodat, közben pedig szívod magadba a hamisítatlan friss levegőt az út szélén állva.

Na, de térjünk vissza Víkbe. Ott stoppolok a település legvégén, amikor mindössze pár perc várakozás után mellém fékez egy szinte teljesen új VW furgon, majd pár másodperccel később további másik kettő. Amikor bekukkantottam az ablakon, akkor egy kedves ázsiai nép mosolygó gyermekei mutatkoztak be az üléseken ülve. Mint kiderült, lelkes fényképészek voltak, egyenesen a többmilliós Hongkongból (aminek, mint megtudtam, illatos kikötő a jelentése). Nem is akármilyen fotósok voltak ők és nem is akárhányan. A három autóban összesen 10 ázsiai fotós ült szétszórva. Én pedig szerencsésnek éreztem magam, mert Tony Wong autójában ültem, márpedig ő volt a vezére a megszállott fotográfus konvojnak. A többiek mindannyian vendégfotósként voltak jelen a szigeten. Tony ráadásul már Kanadában élő hongkongi volt, vigyázzunk ám! Ő vezette körbe a többieket, s mutatott nekik fotózni való témákat. Hiába, Izlandon aztán van mit fotózni dögivel.

Folyamatosan walkie-talkie segítségével kommunikáltunk a mögöttünk lévő kocsival. Tony ha valami érdekeset látott, azt rögtön közölte a többiekkel a rádiós adóvevőjén keresztül. Ha megálltunk egy pár perces fotószünetre, azt is ezen keresztül jelezte nekik, nem kis hangerővel. Nagyon jól esett a fotós lelkemnek, amikor az egyik idősebb hongkongi, aki előttem ült, kutyafuttában megnézte a portréfotóimat (ez itt a reklám helye: www.borsadrian.com) és közölte, hogy “Wow, kreatív képek! Mi még a régi iskola vagyunk, klasszikus portrékat csinálunk!”. A legszebb momentum pedig talán az volt, amikor Tony a mögöttünk lévő VW konvoj fotósainak kezdte el diktálni a honlapom címét, betűről betűre ordítva azt a recsegő kézi adóvevőn keresztül. Tonynak ezt nagyjából 12 perc leforgása alatt sikerült kiviteleznie, de ennek minden egyszer másodperce aranyat ért számomra.   

Már önmagában az a tény, hogy találkozhattam és együtt utazhattam egy kupac hongkongi fotóssal, megérne egy villám misét, de történt még valami, ami miatt ezt a kis sztorit ide leírom. Nagyjából egy óra zötyögés után Tony kiszúrt egy félszivárványt a hegyek között megbújva. Mindezt két másodperccel később már az adóvevőn keresztül torkaszakadtából ordította a mögöttünk lévő másik két autónak, valahogy így: “Takinaje macsanato hacsinaje!”. Itt kezdődött a “Szivárvány Mentőakció” - amiről akkor én még nem tudtam. Merthogy nem úgy van az, hogy meglátom a szivárványt és ahol  épp érem, ott rögtön lefotózom és megyek is tovább izibe. Nem. Véletlenül sincs így.

Ez úgy működik jobb körökben (a konvojban ülő fotósok nagyobbik része tájképfotózásra volt specializálódva), hogy kimondottan üldözni kezdem a szivárványt. Egészen a legutolsó másodpercig, míg ott van, arra törekszem, hogy a legjobb és legkivitelezhetőbb szöget megtaláljam a tökéletes fotóhoz. Az ámokfutás nagyjából 45 percig tartott és legalább tizenkét közúti balesetet okoztunk - majdnem. Ugyanis egy nagyjából 4 kilométeres szakaszon autózgattunk fel és le, fel és le, fel és le. Oda és vissza. Mindeközben ők emelkedett állapotban a rádiós walkie-talkien keresztül folyamatosan egymásnak jeleztek ordítva, majd élőben, amikor kiszálltunk, szintén Tarzanként ordítva, hogy: “Csanghijeu nahimao kacshanaje!!” - kiabált Tony a többieknek már az út szélén állva, majd intett és azonnal rohantunk vissza a kocsikhoz, mert a tökéletes hely még mindig bő négyszáz méterre volt tőlünk. Megfordulás, fékcsikorgatás, ledöglés, start, fékcsikorgatás, turbó üzemmód. Csak érjünk már oda, legyünk végre ott, basszameg - motyogtam magamban. Ledöglés, megint start, padlógáz. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy gigászi F5-ös méretű tornádót üldöztünk volna. Résen kellett lenni minden egyes milliméteren.

Nem azért akartam, hogy legyen vége az ámokfutásnak, mert unatkoztam volna, hanem mindössze azért, mert nem láttam értelmét kergetni egy teljesen átlagos NEGYEDszivárványt úgy, hogy az egy elmosódott, semmitmondó - az én esztétikai érzékemnek nem hízelgő -  tájban van benne, ráadásul egyre halványabban. Amúgy meg persze röhögtem halkan és hangosan egyaránt, hogy mi a tököm történik körülöttem. Egy hong-kongi ámokfutó fotós bagázs akciója közepén találtam magam a fékcsikorgatós konvoj egyik autójában seggelve, s ami a legfontosabb, hogy tudtam: most ez így ahogy van, a világon a legjobb dolog, ami csak történhet velem.

beforeyousnap@gmail.com